Megint 50-nel osztható sorszámú poszthoz érkeztem.
250.
A 100-as, 150-es és 200-as posztokhoz sikerült olyan számokat találnom, amik nagy kedvenceim, ehhez pedig egy olyat, ami igazán méltó egy ilyen számhoz.
Amikor hazalátogattak a tesóim a nagy vízen túlról, a rokonok elvittek minket Liszt Ferenc szülőházához az ausztriai Raidingba, hogy hadd kulturálódjanak mán egy kicsit a kölkök. Gondolom, nekik nem mondott túl sokat Liszt neve,
meg úgy egyébként az egész.
Hogy minek hadoválok Lisztről meg a tesóimról, amikor a poszt címében Beethovenről meg zenei zsenialitásról ugatok?
Liszt szülőházában belehallgattam pár művébe.
Elgondolkodtatott a dolog, és mivel öcsémmel mindketten eléggé zenei beállítottságúak vagyunk, elkezdtem vele erről a témáról beszélni.
Rádöbbentem ugyanis, hogy ezek a zeneszerzők voltak az igazi zsenik.
Az ő korukban még nem volt számítógép,
nem volt hangstúdió, nem volt szinti...
Fogták a kis füzetüket, a pennájukat (gy.k. tollat), és elkezdtek írni.
Megírták az egyik hangszer szólamát, majd ahhoz megírták a következőét,
a harmadikét, satöbbi. Ezekben a művekben helyenként 10-20 hangszer is szól, és ezt mind fejben rittyentették össze. Fejben ennyi mindent összehangolni, tudni és átlátni, hogy mi mivel hogyan szólna jól együtt, tudni, hogy melyik hangszernek mi a hangterjedelme, le lehet-e rajta egyáltalán játszani az adott dallamot... és a többi.
Egyetértettünk Dani öcsémmel, hogy ez kurva komoly feladat.
Ez kb. olyan, mintha egyvalaki leülne, és megtervezne úgy egy házat, hogy a kőművesi-, a burkolói-, a villanyszerelői-, a festői- és még sok más munkát ő maga tervezne meg a nulláról, A-tól Z-ig. Majd pedig ezek alapján a tervrajzok alapján a különböző brigádok megépítenék azt a házat, és kiderülne, hogy minden faszántosan sikerült.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egész nap komolyzenét hallgatok.
De egyszerűen az agyamat eldobom attól, hogy ezek a csávók mit tudtak.
Lenyűgöz.
A legtöbb embernek ha mutatnak valami komolyzenei darabot, nyugtázza annyival, hogy "Aha, jóvan, ez szar. Faszom, aki ilyet hallgat."
A legtöbb ember nem is sejti, hogy egy-egy ilyen mű mögött annyi zenei zsenialitás áll, ami a mai világban talán 5 emberben sincs összesen.
Hogy mivel szeretném alátámasztani ezt,
és megpróbálni megmutatni, hogy miről beszélek?
Láttam egy videót, ahol Beethoven 5. szimfóniája van grafikusan ábrázolva hangszerekre lebontva.
Íme a videó:
Ludwig van Beethoven - 5. szimfónia
Itt minden szín másik hangszert jelöl. Itt látszik igazán, hogy helyenként hány dolgot kellett a zeneszerzőnek összehangolnia.
Jól van, zenebuzi vagyok, tudom. Bocs. Bocs, hogy imádom a zenét...
Nem akartam a felvezető posztot elkomolytalankodni, de nem megy.
Eszembe jut a Váááájos csávó a Megasztár 4-ből, aki Ill Ninót "énekelt".
Ismét 50-nel osztható számhoz érkezik mindjárt a blogom, bár gyanítom, hogy
a kezdeti néhány érdeklődő után már kábé senki nem látogatja, vagyis
szerintem kábé 0 látogatás történt az utóbbi 2 hónapban.
Ennek könnyen utánajárhatnék, de nem teszem; nem nézem meg
a statisztikákat, csak szépen írogatom ki magamból sorba azt,
ami a különböző stílusú zenékkel/számokkal kapcsolatban eszembe jut.
Ha valaki olvassa, olvassa, ha nem, az se baj.
Én néha visszaolvasom a dolgokat.
Egy kicsit olyan ez nekem, mint egy napló.
Szóval ez a 249. poszt.
És ide egy Nu Metal zenekar egyik legszebb száma kerül.
Ők pedig a brazil Ill Nino, mint az fentebb már kiderülhetett.
Igazi populáris dal ez, nem az a kőkemény metál, ami széttép mindent,
és pont emiatt tetszik kicsit szélesebb rétegnek, mint alapból a metálzene.
Van benne gy kis spanyolgitáros rész, ami nem az a hardkór flamenco,
de azért elég jól eltalálták.
Ja, és igen, korábban már írtam, de már nem emlékszem, hogy pontosan melyik posztban volt róla szó, hogy Bölcsföldi Zoli cimborám, a Cadaveres énekese mesélte, hogy milyen volt ezekkel az arcokkal koncertezni.
Mivelhogy pár hónapja az Ill Nino meghívta őket maguk elé fellépni.
Méghozzá Angliába.
Irigyellek, Zolikám, vajon mi mikor fogunk idáig eljutni?
Bár mi is játszottunk már a magyar, Fonogram-díjas Insane banda előtt.
De hát azért az mégsem ugyanaz.
Ill Nino - This Time's for Real
Ja, és még szerencse, hogy léteznek a cimkék: Itt a poszt alján, egy klikk az Ill Nino cimkére, és ki is dobja, hogy melyik volt a másik poszt, amiben volt szó róluk, és a Cadaveres-es vonalról.
Érdekes, hogy akkor még nem is tudtam sehonnan megszerezni.
Amikor '03-ban Kanadába mentem, akkor töltöttem le ezt a számot.
6 év után még emlékeztem rá.
Lényeg az, hogy van egy gospel-zenész fickó,
aki több kórussal is nyomult már.
A God's Property az egyik ezek közül.
De milyen poén szövegek vannak benne.
"...and have the Holy Ghost party with me."
Hogyaszonya, a Szent Lélek is velem bulizik. Kész.
Viszont olyan kis dallamos, kis funkys a téma. Hadd szóljon!
God's Property from Kirk Franklin's Nu Nation ft. Cheryl James - Stomp
A dalban rappelő Cheryl James nem más, mint a régen igen népszerű Salt'N'Pepa trió egyik tagja, Salt. Kirk Franklin pedig, milyen érdekes, ugyanúgy január 26-án ünnepli a szülinapját, mint a Triviumos Matt Heafy.
Nem hagyott aludni ez a qrva kutya, mert folyamatosan ugatott/morgott az ablakom alatt. Úgyhogy benyomtam a gépet, elkezdtem dolgozni.
Eszembe jutott az a sor, hogy
"Wake in the morning, feeling like P. Diddy..."
Majd eszembe jutott, hogy ha P. Diddy is úgy ébred, mint a mosott szar,
akkor igen, én most úgy érzem magam, mint ő.
Kesha - Tik-Tok
Ahogy elnézem a klipet, ez a p*csa, bocsánat, lány is úgy ébred, mint a mosott ssssssssz... úgyhogy végül is...
Amúgy nem bírom ezt a csajt. A hülye, affektálós dumáját... Ahogy d helyett dz-t mond, t helyett meg c-t... P. Diddy=pí dzidzi Tik Tok=cikkcakk down=dzáun tonight=cunájt
Anyád=anyád!
Na de ha már ez a szöveg jutott eszembe, kénytelen vagyok megerőszakolni magam, és ezt a számot beszúrni.
10-11 hónappal ezelőtt jópárszor meghallgattam, és akkor minden sorával együtt tudtam érezni. Nem tudtam megfogalmazni, hogy mit érzek, de ez a szám megfogalmazta nekem.
Így visszagondolva már akkor pontosan tudtam, hogy mit akarok, és mit nem akarok, szóval igazából csak a gyász volt, nem a vágyakozás.
Mint amikor meghal valakid: nem azt akarod, hogy feltámadjon, hanem szomorú vagy, hogy már nincs ott veled.
Szóval megtaláltam ezt a számot, és eszembe jutott, hogy
"Jé, ilyen is volt az életemben? Olyan távolinak tűnik.
Volt ilyen egyáltalán? Vagy csak álmodtam?"
Slipknot - Snuff
Bury all your secrets in my skin.
Come away with innocence, and leave me with my sins.
The air around me still feels like a cage
And love is just a camouflage for what resembles rage again...
So if you love me, let me go.
And run away before I know.
My heart is just too dark to care.
I can't destroy what isn't there.
Deliver me into my Fate -
If I'm alone I cannot hate
I don't deserve to have you...
Ooh, my smile was taken long ago,
If I can change I hope I never know.
I still press your letters to my lips
And cherish them in parts of me that savor every kiss.
I couldn't face a life without your light,
But all of that was ripped apart, when you refused to fight.
So save your breath, I will not care.
I think I made it very clear.
You couldn't hate enough to love.
Is that supposed to be enough?
I only wish you weren't my friend.
Then I could hurt you in the end.
I never claimed to be a Saint...
Ooh, my own was banished long ago,
It took the Death of Hope to let you go
So break yourself against my stones
And spit your pity in my soul.
You never needed any help... You sold me out to save yourself...
And I won't listen to your shame. You ran away, you're all the same.
Angels lie to keep control...
Ooh, my love was punished long ago,
If you still care, don't ever let me know...
If you still care, don't ever let me know...
aztán a következő albumuk (Minutes to Midnight) már egy kicsit komolyabb volt.
Nem volt benne akkora lendület, annyi düh, keménység, mint a régebbiekben.
Máshogyan közelítették meg ugyanazt, mint a korábbi albumukon.
A korábbiakon pl. a szakítás-témához is úgy álltak hozzá, hogy "Menj a csudába, jobb így, hagyj engem békén, rohadj meg!", satöbbi.
Az újabb albumon pedig már inkább a szomorúság volt jellemző, a gyász.
Mintha ott már jobban megérintette volna őket a dolog.
De hát közben már elmúltak 30 évesek, már nem a huszonéves, fiatalos lendülettel nyomuló srácok voltak.
Aztán a negyedik stúdióalbumuknál még tovább léptek eggyel.
A hardcore rocker/metálarc rajongóik itt már szinte teljesen elfordultak tőlük,
viszont ezzel új tömegeket is nyertek meg maguknak.
Mert sokkal kísérletibb a zenéjük. Rocknak már nem is nevezném.
De én nem fordulok el tőlük. Imádom őket.
Másmilyen a zenéjük, nem hallgatom az újakat annyit, mint a régieket hallgattam anno, de amikor hallgatom, akkor tetszik, és le vagyok nyűgözve.
Ja, és itt már bejátszik Mike éneke is. Fura, korábban nem énekelt, a Minutes to Midnightnál kezdett. Viszont tetszik az énekhangja. Chesteré piszok (kibaszott) erős, de Mike-éval nagyon jól kiegészítik egymást, amikor együtt énekelnek.
"So don't apologize, I'm losing what I don't deserve."
